Képzéseken kifejezetten szeretem, ha a jelenlévők számos kérdést tesznek fel, melyekre együtt gondolkodva, lépésről lépésre keressük a megoldást. Ilyenkor közösen, együttes munkával kutatjuk a választ, ami nem a különböző nézőpontok ütköztetéséről szól, mint ahogy azt megszoktuk, hanem addig megyünk, olyan mélységekig hatolunk le közösen, amíg rá nem akadunk az abszolút igazságra. Amitől persze nem kell megijedni, és bedőlni annak a hitnek, hogy nincs ilyen, mert bizony van és meg is lehet azt találni, csak a titka az, hogy utána el is kell engedni. Hadd nyelje csak el az enyészet, hogy a következő pillanatban már mindent lehessen előröl kezdeni. Egyébként pedig a kinyilatkoztatásokhoz való ragaszkodás hihetetlen mennyiségű galibát képes okozni az ember lelkében, amit folyamatosan tapasztalhatunk is a világban.

Ahhoz, hogy életünkben a rendetlenség véget érjen és rátaláljunk a létezés valódi jelentőségére, fel kell ébresztenünk belső intelligenciánkat. Ezt úgy tudjuk megtenni, ha elindulunk a cselekvéseinket irányító komplex, ám egyben paradox struktúrákból álló rendszerünk felfedezésére. Azonban erre az útra csak egyetlen kísérőt vihetünk magunkkal. A megkérdőjelezés vágyát.

Mindent megkérdőjelezni azt jelenti, hogy életben vagyunk…

Az elmúlt évek alatt megfigyeltem, hogy az együtt gondolkodás a legtöbb ember számára mennyire furának tűnik, de hát ez van. Nem igazán vagyunk hozzászokva ehhez, és inkább egyfajta önmantrázásban vagyunk. Csak nézzük meg. Ha valaki mond nekünk valamit, ami lehet egy állítás de lehet egy kérdés is, mit teszünk? Elsőként a hallottakat lefordítjuk a saját képrendszerünk nyelvére, majd ezek után az emlékeinkben válaszgondolatok után kutatunk, és ha találtunk egy megfelelőt, szavakba öntjük azt. Azaz válaszolunk. De vajon valóban arra feleltünk-e, amit mondtak nekünk? Vagyis értjük-e egyáltalán azt, amit a másik ember közölni akar velünk? Vagy miután az elhangzottakat kondicionáltságunk alapján átértelmezzük és magunkévá tesszük, így igazából véve csak önmagunkkal beszélgetünk? Érdemes ezen elgondolkozni.

Ha párbeszéd közben mintáink hatására folyamatosan lefordítjuk azt amit hallunk, majd pedig összevetünk, mérlegelünk és átértelmezzük a hallottakat, márpedig a legtöbb esetben ez történik, csak elbeszélünk egymás mellett. És ha elbeszélünk, az együttlét helyett csak egymás mellett leszünk. Mint két gépezet, ami különböző sémaprogramok alapján kommunikál abban a hiszemben, hogy milyen jót beszélgetnek.

Szóval nem igazán vagyunk hozzászokva az együtt gondolkodáshoz, pláne egy képzés során, és inkább elvárjuk, hogy a másik mondja meg az úgynevezett “tutit”. Persze az ellenkező oldal sem különb, hisz legyünk őszinték. Az előadók többsége is épp úgy igényli a kinyilatkoztatás kéjét, mint ahogy közönsége a boldog, békés és szeretetteljes élet eléréséhez szükséges útmutatásokat. Ami – ha jobban belegondolunk – elég nagy szamárság. Mármint abban hinni, hogy ha mások elképzeléseit követjük, majd rátalálunk a boldogságra, békére és szeretetre. Szóval…, az együtt gondolkodás, az együtt történő felfedezés iránti igénytelenség mindkét oldalon komoly előnyt élvez.

Vajon képesek vagyunk-e egymással valóban együttműködni? Együtt lenni, együtt gondolkodni, egymással beszélgetni? Hisz addig, amíg a természetes együttműködés helyett az “együtt kell lennünk és együtt kell működnünk” állapotában tengetjük a mindennapjainkat, mindaz, amit kreativitásnak, teremtésnek és szabadságnak vélünk, nem lesz egyéb, mint a valóság árnyéka.

Erről és ehhez hasonló dolgokról beszélgetünk ebben a podcastban…