Metanoia

Ha mindennapjainkba egyik pillanatról a másikra berobban egy olyan esemény, ami kíméletlenül kettétöri addigi életünket, azt válságként éljük meg. Ekkor szívünk és elménk megfeszül, majd kinyílik egy kapu, aminek a küszöbén vagy átlépünk vagy sem. Ha nem, és inkább a menekülés útját választjuk, lehet, hogy megvédelmezzük magunkat az éles fájdalomtól, azonban ezzel együtt kitérünk az élet végső, mélyebb értelmének megértése elől. Ellenben, ha engedélyt adunk a szenvedésnek, hogy elvégezze a munkáját, különös dolog veszi kezdetét. Ebben a roppant intenzív, ám mégis nyugodt állapotban megszületik a megértés korszaka, és követőkből örök felfedezőkké válunk. Figyelünk és megkérdőjelezünk, felismerünk és megértünk. Aztán átfordulunk. Újból és újból, ismételten és újfent. Ilyenkor már csak egyetlen dolog érdekel minket. A látás öröme. Látni önmagunkat, benne pedig mindannyiunkat. Szenvedéseinket, kudarcainkat, fájdalmainkat és mosolyainkat…

Metanoia

Ha mindennapjainkba egyik pillanatról a másikra berobban egy olyan esemény, ami kíméletlenül kettétöri addigi életünket, azt válságként éljük meg. Ekkor szívünk és elménk megfeszül, majd kinyílik egy kapu, aminek a küszöbén vagy átlépünk vagy sem. Ha nem, és inkább a menekülés útját választjuk, lehet, hogy megvédelmezzük magunkat az éles fájdalomtól, azonban ezzel együtt kitérünk az élet végső, mélyebb értelmének megértése elől. Ellenben, ha engedélyt adunk a szenvedésnek, hogy elvégezze a munkáját, különös dolog veszi kezdetét. Ebben a roppant intenzív, ám mégis nyugodt állapotban megszületik a megértés korszaka, és követőkből örök felfedezőkké válunk. Figyelünk és megkérdőjelezünk, felismerünk és megértünk. Aztán átfordulunk. Újból és újból, ismételten és újfent. Ilyenkor már csak egyetlen dolog érdekel minket. A látás öröme. Látni önmagunkat, benne pedig mindannyiunkat. Szenvedéseinket, kudarcainkat, fájdalmainkat és mosolyainkat.

1/

Amikor azon a novemberi napon véglegessé vált, hogy kisfiunk gyógyíthatatlan betegséggel született, melynek következtében nem fogja megélni az egyéves kort, elbújva a bánat csendjében, választottam. Menekülés helyett átlépve azt a bizonyos küszöböt, hagytam, hogy a fájdalom elvégezze a maga munkáját, és elindítson az ismeretlen felé. Utamat a halál, mint kéretlen vendég vigyázta, és valahányszor, amikor magába akart szippantani az önsajnálat és a remény útvesztője, gyengéd figyelmeztetéssel a fülembe súgta: „nincs alku”. Aztán odébb terelt. Úgy figyeltem és úgy hallgattam az életet, ahogy addig még soha. Intenzíven és mélyrehatóan, mindent elfogadva ám egyben meg is kérdőjelezve. Mindez két és fél éven át tartott, vagyis a megjósolt egy év helyett annak többszörösét kaptuk ajándékba, hogy együtt lehessünk és együtt tapasztalhassunk mennyeket és poklokat, sírásokat és nevetéseket, és hogy néha túlláthassunk oda is, ahol az idő már mozdulatlan, és ahol az érák káprázata helyett a múlhatatlanság mámora van. Harminc hónap, kilencszáz nap, huszonegyezer-hatszáz óra, amiről ezer és ezer oldalt lehetne írni – félelmeiről, bizonytalanságairól, szenvedéseiről és örömeiről, és aminek minden egyes pillanata képes volt mindent felforgatni és újjáteremteni. Egészen a végjáték pillanatáig…

2/

Akit egyszer a halál magával ragad, bármennyire is szeretnénk őt újra látni, újra érinteni és újra szagolni, már nem tudjuk azt megtenni. És ezen semmi sem változtathat. Sem könnyek, sem imák, sem pedig rafinált hitek. Hiába vigasztaljuk magunkat számtalan magyarázattal és hiába csüngünk bölcsek mesés történetein, akármit is teszünk, akárhogy is reménykedünk, egy dolog változatlan marad. Hogy Ő, aki hozzánk tartozott és aki életrészünk volt, visszavonhatatlanul letört rólunk. És ez egy olyan valóság, amely előtt, ha tetszik, ha nem, fejet kell hajtanunk. Ám ha ezt megtesszük, ha mindezt tényszerűen megértjük, ha nem alkudozunk és nem bújunk el a veszteség illúziójába, igen, akkor bekövetkezik az, ami elől mindannyian menekülünk. Mindenhatóságunkba vetett hitünk kipukkan, akár egy szappanbuborék. Ám ekkor, és csakis ekkor gyúlhat új élet a szívünkben. A fúzió beindul, az energia mérhetetlenné válik, és az addig lappangó Intelligenciánk szemünk elé tárja a végső esszenciát. Hogy új életet csak akkor kezdhetünk, ha a réginek búcsút intünk. Visszafordíthatatlanul. És ha ez bekövetkezik, ha a halál segítségével a múlt véget ér, beléphetünk oda, ahol az idő is feloldódik. Ez pedig maga a szeretet…

HALÁL

A halált nem lehet gyászként feldolgozni, integrálni, vagy valamiféle értelmet adni neki. De nem is kell. Elég csak annak látni, ami. Befejezésnek, ahol a semmi csendje is megszűnik. Ám legyünk őszinték. Ezt a legnehezebb megtennünk. És jobban szeretnénk, ha a halál ennél egy kicsit több lenne – mondjuk valaminek a kezdete. De nem. A halál nem valaminek a kezdete. Mert az már élet. A halál csak halál. Nem több és nem is kevesebb. Az, ami…

3/

Azt mondják, hogy a tragédiák átalakítják az ember természetét és edzik a lelket. Én nem érzem, hogy azóta edzettebb lennék, vagy hogy átalakultam volna bárhogy is. De nem is kell ilyeneket érezni. Viszont ma már pontosan el tudom választani a lényegest a lényegtelentől, világossá vált létezésünk szerkezete, látom a felelőtlenség sötétjét, és megértettem még valami roppant fontos dolgot. Hogy legtöbben a tekintélyelvűség ketrecébe zárkózva élik az életüket, elvesztve ezzel nem csak az egyéni felelősségérzetüket, hanem még valami mást is. Annak képességét, hogy tisztán és közvetlen mód gondolkodjanak az életről, problémáikról és saját magukról.

A tekintélyelvűségnek véget vetni roppant nehéz feladat, mivel lelkünkben számtalan formában képes gyökeret ereszteni. Eszmék, címek, rangok, példaképek, ideálok, vallási és társadalmi elvárások, pénz, siker, pozíciók, stb. Ugyanakkor, még ha mindezeken túl is tudunk valahogy lépni, még mindig ott vannak mintáink és tapasztalataink, vagyis a pszichológiai múltunk tekintélye.

Azonban problémáinkat csakis tiszta, helyes és stabil gondolkodás révén tudjuk megoldani. Ilyenkor hierarchia nélküli, kölcsönös tisztelettel kutatunk, érzékelünk és gondolkodunk, elménk pedig friss, kreatív és felfedező, nem pedig a tekintélyek követéséből fakadó, mechanikus gépezetként működik.

Ezért alku nincs. Vagy véget vetünk a tekintélyelvűségtől való függőségnek, vagy örökre árnyékok maradunk. Az árnyék pedig sosem azonos a valósággal.

4/

Miután a halál végérvényesen elrendezte bennem a tekintélyelvűséget és eloszlott a köd, választ kaptam mindazokra a kérdésekre, melyeket az elmúlt 15 évben képtelen voltam megfejteni.

Mint például, hogy konfliktusainknak miért nem tudunk véget vetni, és átfordulás helyett miért választjuk inkább a beletörődést azt gondolva, hogy ez minden. De láthatóvá vált az is, ahogy módszereink legtöbbje a felszabadítás helyett inkább azon munkálkodnak, hogy miként terelhessék vissza az egyént abba az őrült társadalomba, ami eleve megbetegítette őket. És természetesen a legfontosabb kérdésnek is sikerült utánajárni. Hogy képesek vagyunk-e alapvető változásra, vagy az ember már csak ilyen, és ilyen is fog maradni. Viszálykodó, ellentmondásos, ítélkező, becsvágyó, irigykedő és megkülönböztető.

Bizonyossággal állíthatom, hogy igen, létezik az a minőségű átfordulás, melynek következtében életünk alapjaiban képes megváltozni. Vagyis nem csak a szenvedés csillapításának szintjéig lehet eljutni, hanem a teljes megújulásig. Ehhez nyújt támogatást az a szemlélet, amely ITS (Intelligent Thinking System) nevet kapta, és amelyből a későbbiek folyamán a Paradox-Pszichológia, mint önfejlesztő és terápiás módszer létrejött.

PARADIGMAVÁLTÁS

MEGKÉRDŐJELEZÉS

Ahhoz, hogy életünkben a rendetlenség véget érjen és rátaláljunk az élet valódi jelentőségére, fel kell ébresztenünk belső intelligenciánkat. Ezt úgy tudjuk megtenni, ha elindulunk a cselekvéseinket irányító, komplex, ám egyben paradox struktúrákból álló rendszerünk felfedezésére. Azonban erre az útra csak egyetlen kísérőt vihetünk magunkkal. A megkérdőjelezés vágyát. Mindent megkérdőjelezni azt jelenti, hogy életben vagyunk…