Metanoia

Ha mindennapjainkba egyik pillanatról a másikra berobban egy olyan esemény, ami kíméletlenül kettétöri addigi életünket, azt válságként éljük meg. Ekkor szívünk és elménk megfeszül, majd kinyílik egy kapu, aminek a küszöbén vagy átlépünk vagy sem. Ha nem, és inkább a menekülés útját választjuk, lehet, hogy megvédelmezzük magunkat bizonyos fájdalmaktól, azonban ezzel együtt kitérünk az élet végső, mélyebb értelmének megértése elől. Ellenben, ha engedélyt adunk a szenvedésnek, hogy elvégezze a munkáját, különös dolog veszi kezdetét. Ebben a roppant intenzív, ám mégis nyugodt állapotban megszületik a megértés korszaka, és követőkből az élet felfedezőivé válunk. Figyelünk és megkérdőjelezünk, felismerünk és megértünk. Aztán átfordulunk. Újból és újból, ismételten és újfent. Ilyenkor már csak egyetlen dolog érdekel minket. A látás öröme. Látni önmagunkat, benne pedig mindannyiunkat. Szenvedéseinket, kudarcainkat, fájdalmainkat és mosolyainkat…

Metanoia

Ha mindennapjainkba egyik pillanatról a másikra berobban egy olyan esemény, ami kíméletlenül kettétöri addigi életünket, azt válságként éljük meg. Ekkor szívünk és elménk megfeszül, majd kinyílik egy kapu, aminek a küszöbén vagy átlépünk vagy sem. Ha nem, és inkább a menekülés útját választjuk, lehet, hogy megvédelmezzük magunkat bizonyos fájdalmaktól, azonban ezzel együtt kitérünk az élet végső, mélyebb értelmének megértése elől. Ellenben, ha engedélyt adunk a szenvedésnek, hogy elvégezze a munkáját, különös dolog veszi kezdetét. Ebben a roppant intenzív, ám mégis nyugodt állapotban megszületik a megértés korszaka, és követőkből az élet felfedezőivé válunk. Figyelünk és megkérdőjelezünk, felismerünk és megértünk. Aztán átfordulunk. Újból és újból, ismételten és újfent. Ilyenkor már csak egyetlen dolog érdekel minket. A látás öröme. Látni önmagunkat, benne pedig mindannyiunkat. Szenvedéseinket, kudarcainkat, fájdalmainkat és mosolyainkat.

Amikor azon a novemberi napon véglegessé vált, hogy kisfiunk gyógyíthatatlan betegséggel született, melynek következtében nem fogja megélni az egyéves kort, elbújva a bánat csendjében, választottam. Menekülés helyett átlépve azt a bizonyos küszöböt, hagytam, hogy a fájdalom elvégezze a maga munkáját, és elindítson az ismeretlen felé. Utamat a halál, mint kéretlen vendég vigyázta, és valahányszor, amikor magába akart szippantani az önsajnálat vagy a remény útvesztője, gyengéd figyelmeztetéssel a fülembe súgta: „nincs alku”. Aztán odébb terelt. Úgy figyeltem és úgy hallgattam az életet, ahogy addig még soha. Intenzíven és mélyrehatóan, mindent elfogadva ám egyben megkérdőjelezve. Mindez két és fél éven át tartott, vagyis a megjósolt egy év helyett annak többszörösét kaptuk ajándékba. Hogy együtt lehessünk és együtt tapasztalhassunk mennyeket és poklokat, sírásokat és nevetéseket, és hogy néha túlláthassunk oda, ahol az idő már mozdulatlan, és ahol az érák káprázata helyett a múlhatatlanság mámora van. Harminc hónap, kilencszáz nap, huszonegyezer-hatszáz óra, melyekről ezer és ezer oldalt lehetne írni. Félelmeiről, bizonytalanságairól, szenvedéseiről és örömeiről, és aminek minden egyes pillanata képes volt mindent felforgatni, majd újjáteremteni. Egészen a végjáték pillanatáig.

1.

Amikor azon a novemberi napon véglegessé vált, hogy kisfiunk gyógyíthatatlan betegséggel született, melynek következtében nem fogja megélni az egyéves kort, elbújva a bánat csendjében, választottam. Menekülés helyett átlépve azt a bizonyos küszöböt, hagytam, hogy a fájdalom elvégezze a maga munkáját, és elindítson az ismeretlen felé. Utamat a halál, mint kéretlen vendég vigyázta, és valahányszor, amikor magába akart szippantani az önsajnálat vagy a remény útvesztője, gyengéd figyelmeztetéssel a fülembe súgta: „nincs alku”. Aztán odébb terelt. Úgy figyeltem és úgy hallgattam az életet, ahogy addig még soha. Intenzíven és mélyrehatóan, mindent elfogadva ám egyben megkérdőjelezve. Mindez két és fél éven át tartott, vagyis a megjósolt egy év helyett annak többszörösét kaptuk ajándékba. Hogy együtt lehessünk és együtt tapasztalhassunk mennyeket és poklokat, sírásokat és nevetéseket, és hogy néha túlláthassunk oda, ahol az idő már mozdulatlan, és ahol az érák káprázata helyett a múlhatatlanság mámora van. Harminc hónap, kilencszáz nap, huszonegyezer-hatszáz óra, melyekről ezer és ezer oldalt lehetne írni. Félelmeiről, bizonytalanságairól, szenvedéseiről és örömeiről, és aminek minden egyes pillanata képes volt mindent felforgatni, majd újjáteremteni. Egészen a végjáték pillanatáig.

Akit egyszer a halál magával ragad, bármennyire is szeretnénk őt újra látni, újra érinteni és újra szagolni, már nem tudjuk azt megtenni. És ezen semmi sem változtathat. Sem könnyek, sem imák, sem pedig rafinált hitek. Hiába vigasztaljuk magunkat számtalan magyarázattal és hiába csüngünk bölcsek mesés történetein, akármit is teszünk, akárhogy is reménykedünk, egy dolog változatlan marad. Hogy Ő, aki hozzánk tartozott és aki életrészünk volt, visszavonhatatlanul letört rólunk. És ez egy olyan valóság, amely előtt, ha tetszik, ha nem, fejet kell hajtanunk. Ám ha ezt megtesszük, ha mindezt tényszerűen megértjük, ha nem alkudozunk és nem bújunk el a veszteség által kitalált gyász illúziójába, akkor bekövetkezik az, ami elől mindannyian menekülünk. Mindenhatóságunkba vetett hitünk kipukkan, akár egy szappanbuborék, és rájövünk, mit jelent: senkinek lenni. Ám ekkor, és csakis ekkor gyúlhat új élet a szívünkben. A fúzió beindul, az energia mérhetetlenné válik, és az addig lappangó Intelligenciánk szemünk elé tárja a végső esszenciát. Hogy új életet csak akkor kezdhetünk, ha a réginek búcsút intünk. Visszafordíthatatlanul. És ha ez bekövetkezik, ha a halál segítségével a múlt véget ér, beléphetünk oda, ahol az idő is feloldódik.

2.

Akit egyszer a halál magával ragad, bármennyire is szeretnénk őt újra látni, újra érinteni és újra szagolni, már nem tudjuk azt megtenni. És ezen semmi sem változtathat. Sem könnyek, sem imák, sem pedig rafinált hitek. Hiába vigasztaljuk magunkat számtalan magyarázattal és hiába csüngünk bölcsek mesés történetein, akármit is teszünk, akárhogy is reménykedünk, egy dolog változatlan marad. Hogy Ő, aki hozzánk tartozott és aki életrészünk volt, visszavonhatatlanul letört rólunk. És ez egy olyan valóság, amely előtt, ha tetszik, ha nem, fejet kell hajtanunk. Ám ha ezt megtesszük, ha mindezt tényszerűen megértjük, ha nem alkudozunk és nem bújunk el a veszteség által kitalált gyász illúziójába, akkor bekövetkezik az, ami elől mindannyian menekülünk. Mindenhatóságunkba vetett hitünk kipukkan akár egy szappanbuborék, és rájövünk, mit jelent: senkinek lenni. Ám ekkor, és csakis ekkor gyúlhat új élet a szívünkben. A fúzió beindul, az energia mérhetetlenné válik, és az addig lappangó Intelligenciánk szemünk elé tárja a végső esszenciát. Hogy új életet csak akkor kezdhetünk, ha a réginek búcsút intünk. Visszafordíthatatlanul. És ha ez bekövetkezik, ha a halál segítségével a múlt véget ér, beléphetünk oda, ahol az idő is feloldódik. Ez pedig maga a szeretet.

Halál

A halált nem lehet gyászként feldolgozni, integrálni, vagy valamiféle értelmet adni neki. De nem is kell. Elég csak annak látni, ami. Befejezésnek, ahol a semmi csendje is megszűnik. Ám legyünk őszinték. Ezt a legnehezebb megtennünk. És jobban szeretnénk, ha a halál ennél egy kicsit több lenne – mondjuk valaminek a kezdete. De nem. A halál nem valaminek a kezdete. Mert az már élet. A halál csak halál. Nem több és nem is kevesebb. Az, ami.

Halál

A halált nem lehet gyászként feldolgozni, integrálni, vagy valamiféle értelmet adni neki. De nem is kell. Elég csak annak látni, ami. Befejezésnek, ahol a semmi csendje is megszűnik. Ám legyünk őszinték. Ezt a legnehezebb megtennünk. És jobban szeretnénk, ha a halál ennél egy kicsit több lenne – mondjuk valaminek a kezdete. De nem. A halál nem valaminek a kezdete. Mert az már élet. A halál csak halál. Nem több és nem is kevesebb. Az, ami.

Azt mondják, hogy a tragédiák átalakítják az ember természetét és edzik a lelket. Én nem érzem, hogy azóta edzettebb lennék, vagy hogy a lelkem átalakult volna bárhogy is. De nem is kell ilyeneket érezni. Viszont ma már pontosan el tudom választani a lényegest a lényegtelentől, világossá vált létezésünk szerkezete, látom a felelőtlenség sötétjét, és megértettem még valami roppant fontos dolgot.

Hogy legtöbbünk a tekintélyelvűség ketrecébe zárkózva éljük az életünket, elvesztve ezzel nem csak az egyéni felelősségérzetünket, hanem még valami mást is. Annak képességét, hogy tisztán és közvetlen mód lássuk, érzékeljük és gondolkodjunk az életről, problémáinkról és saját magunkról.

A tekintélyelvűségnek véget vetni roppant nehéz feladat, hisz lelkünkben számtalan formában képes gyökeret ereszteni. Ellenben, ha valóban megakarjuk érteni önmagunkat, ezáltal pedig egymást, semmi sem állhat közénk. Sem címek, sem rangok, sem eszmék, sem pedig elvárások. Ezért alku nincs. Vagy véget vetünk a tekintélyelvűségtől való függőségünknek, vagy örökre árnyékok maradunk. Az árnyék azonban sosem lesz azonos a valósággal.

Ha hierarchia nélküli, kölcsönös tisztelettel kutatunk, érzékelünk és gondolkodunk, elménk mindig friss, kreatív és felfedező marad, nem pedig a tekintélyek követéséből fakadó, mechanikus gépezetként működik. Ahol tekintély van ott félelem az úr. És aki fél, sosem lehet szabad.

Nem átalakulni kell, hanem az újnak megszületnie. Ezt pedig csak a szabadság állapotában tudjuk megtenni.

3.

Azt mondják, hogy a tragédiák átalakítják az ember természetét és edzik a lelket. Én nem érzem, hogy azóta edzettebb lennék, vagy hogy a lelkem átalakult volna bárhogy is. De nem is kell ilyeneket érezni. Viszont ma már pontosan el tudom választani a lényegest a lényegtelentől, világossá vált létezésünk szerkezete, látom a felelőtlenség sötétjét, és megértettem még valami roppant fontos dolgot.

Hogy legtöbbünk a tekintélyelvűség ketrecébe zárkózva éljük az életünket, elvesztve ezzel nem csak az egyéni felelősségérzetünket, hanem még valami mást is. Annak képességét, hogy tisztán és közvetlen mód lássuk, érzékeljük és gondolkodjunk az életről, problémáinkról és saját magunkról.

A tekintélyelvűségnek véget vetni roppant nehéz feladat, hisz lelkünkben számtalan formában képes gyökeret ereszteni. Ellenben, ha valóban megakarjuk érteni önmagunkat, ezáltal pedig egymást, semmi sem állhat közénk. Sem címek, sem rangok, sem eszmék, sem pedig elvárások. Ezért alku nincs. Vagy véget vetünk a tekintélyelvűségtől való függőségünknek, vagy örökre árnyékok maradunk. Az árnyék azonban sosem lesz azonos a valósággal.

Ha hierarchia nélküli, kölcsönös tisztelettel kutatunk, érzékelünk és gondolkodunk, elménk mindig friss, kreatív és felfedező marad, nem pedig a tekintélyek követéséből fakadó, mechanikus gépezetként működik. Ahol tekintély van ott félelem az úr. És aki fél, sosem lehet szabad.

Nem átalakulni kell, hanem az újnak megszületnie. Ezt pedig csak a szabadság állapotában tudjuk megtenni.

4.

Miután a halál végérvényesen elrendezte bennem a tekintélyelvűséget és eloszlott a köd, választ kaptam mindazokra a kérdésekre, melyeket az elmúlt 15 évben képtelen voltam megfejteni. Mint például: konfliktusainknak miért nem tudunk véget vetni, és átfordulás helyett miért választjuk inkább a beletörődést, azt gondolva – ez minden. De megfigyelhetővé vált az is, hogy pszichológiai, vallási és egyéb szemléleteink a legtöbb esetben az egyén felszabadítása helyett inkább azon munkálkodnak, hogy miként terelhessék őt vissza abba az őrült társadalomba, ami eleve megbetegítette őket.

És látni e felelőtlenséget, roppant lesújtó élmény volt.

Természetesen a legfontosabb kérdésnek is sikerült utánajárni. Hogy képesek vagyunk-e alapvető változásra, vagy az ember már csak ilyen, és ilyen is fog maradni. Viszálykodó, ellentmondásos, ítélkező, becsvágyó és megkülönböztető.

Bizonyossággal állíthatom, hogy igen, létezik az a minőségű átfordulás, melynek következtében életünk alapjaiban képes megváltozni. Vagyis nem csak a szenvedés csillapításának, életünk kiigazításának szintjéig lehet eljutni, hanem a teljes megújulásig. Ehhez nyújt támogatást az a szemlélet, amely az iTS (Intelligent Thinking System) nevet kapta.

PARADIGMAVÁLTÁS ⭢

Miután a halál végérvényesen elrendezte bennem a tekintélyelvűséget és eloszlott a köd, választ kaptam mindazokra a kérdésekre, melyeket az elmúlt 15 évben képtelen voltam megfejteni. Mint például: konfliktusainknak miért nem tudunk véget vetni, és átfordulás helyett miért választjuk inkább a beletörődést, azt gondolva – ez minden. De megfigyelhetővé vált az is, hogy pszichológiai, vallási és egyéb szemléleteink a legtöbb esetben az egyén felszabadítása helyett inkább azon munkálkodnak, hogy miként terelhessék őt vissza abba az őrült társadalomba, ami eleve megbetegítette őket.

És látni e felelőtlenséget, roppant lesújtó élmény volt.

Természetesen a legfontosabb kérdésnek is sikerült utánajárni. Hogy képesek vagyunk-e alapvető változásra, vagy az ember már csak ilyen, és ilyen is fog maradni. Viszálykodó, ellentmondásos, ítélkező, becsvágyó és megkülönböztető.

Bizonyossággal állíthatom, hogy igen, létezik az a minőségű átfordulás, melynek következtében életünk alapjaiban képes megváltozni. Vagyis nem csak a szenvedés csillapításának, életünk kiigazításának szintjéig lehet eljutni, hanem a teljes megújulásig. Ehhez nyújt támogatást az a szemlélet, amely az iTS (Intelligent Thinking System) nevet kapta.

PARADIGMAVÁLTÁS ⭢

Megkérdőjelezés

Ahhoz, hogy életünkben a rendetlenség véget érjen és rátaláljunk a létezés valódi jelentőségére, fel kell ébresztenünk belső Intelligenciánkat. Ezt kizárólag úgy tudjuk megtenni, ha elindulunk a cselekvéseinket irányító, komplex, ám egyben paradox struktúrákból álló elme felfedezésére. Azonban erre az útra csak egyetlen kísérőt vihetünk magunkkal. A megkérdőjelezés vágyát. Megkérdőjelezni azt jelenti: életben vagyunk.

Megkérdőjelezés

Ahhoz, hogy életünkben a rendetlenség véget érjen és rátaláljunk a létezés valódi jelentőségére, fel kell ébresztenünk belső Intelligenciánkat. Ezt kizárólag úgy tudjuk megtenni, ha elindulunk a cselekvéseinket irányító, komplex, ám egyben paradox struktúrákból álló rendszerünk felfedezésére. Azonban erre az útra csak egyetlen kísérőt vihetünk magunkkal. A megkérdőjelezés vágyát. Megkérdőjelezni azt jelenti: életben vagyunk…