Biatorbágy–Alcsútdoboz–Biatorbágy. Negyvenöt kilométer, az ismert kaptatókkal és meredek ereszkedésekkel, ahol pillanatok alatt akár hetvennel is repesztesz lefelé, mint egy elszabadult ágyúgolyó, amelynek valamiért még kormánya is van.

 

Ilyenkor összemosódnak az útszéli fák, a szél nekifeszül a sisakodnak, a biciklid pedig minden apró rezdülést továbbít a karjaidba. És igen… Ez az a pillanat, amikor egy rossz ív, egy hanyagul heverő kavics vagy egy váratlan, a helyzethez nem illő mozdulat már nem filozófiai kérdés.

 

Közben valami különös dolog történik az emberben. Ahogy nő a sebesség, úgy válik minden egyre élesebbé benned – mintha az összes érzékszerved egyszerre kapcsolna magasabb fokozatba.

 

Figyeled az utat, a kanyarokat, az alattad remegő gép minden mozdulatát – de nem ám külön-külön, hanem mindezt egyszerre. Azzal az intenzitással, hogy egy ponton már csak a száguldó valóság marad.

 

Úgy, ahogy van.

 

És ha azt gondolod, hogy mindez a félelem miatt van, az tévedés.

 

Mert igaz, hogy azt hallottuk, a félelem élesít – csakhogy ez egyszerűen nem igaz. A félelem ugyanis tompít, megbénít és összezavar. Merevvé válsz tőle, amitől görcsös lesz a karod, a görcsös kar pedig képtelen tartani a vonalat.

 

Aki fél a lejtőn, az a kanyar közepén kezd fékezni – és pont ettől esik el.

 

Vagyis épp azzal sodorja magát bajba, amivel meg akarja úszni azt.

 

Persze ez nem csak a lejtőn működik így. Ugyanez a helyzet a lelki életünkkel kapcsolatban is – csak ott nincs aszfalt.

 

Félünk attól, hogy elveszítünk valakit, ezért egyre jobban kapaszkodunk belé. Ellenőrizzük, számon kérjük, biztosítékokat akarunk – aztán egy nap arra ébredünk, hogy pontosan azt értük el, amitől tartottunk: a másik menekülni akar tőlünk.

Vagy félünk a konfliktustól, ezért határt húzunk, ami csak egy elegáns kifejezés arra, hogy nem megyünk oda. Persze a konfliktus attól még megvan, csak félretoltuk. Mondjuk azzal, hogy megalkuszunk, amit aztán rugalmasságnak nevezünk.

 

És mintha ez önmagában még nem lenne elég, ugyanezeket a mozdulatokat ma már módszerként is megkapjuk. Csak épp két, egymást túlkiabáló tábortól.

 

Az egyik szerint távolodni kell: nézz rá kívülről, figyeld meg a gondolataidat, ne azonosulj a haragoddal, keretezd át, engedd el, húzz határt, lépj egyet (vagy kettőt) hátra, válaszd le magadról, ne menj bele stb.

 

A másik szerint viszont bele kell menni: éld át, engedd át magadon, kapcsolódj hozzá, és ha kell, menj vissza a gyerekkorig vagy tovább, mert hátha akad majd ott valaki, aki hajlandó lesz magára vállalni a felelősséget. És ahogy kell, mindkettő azt ígéri, hogy ha elég ügyesen csinálod azt, amit kérnek tőled, megszabadulhatsz attól, amitől szenvedsz.

 

Csakhogy van itt egy kellemetlen apróság.

 

Egyikük sem tudja, mi az, amitől távolodni kellene, vagy mi az, amibe bele kellene menni. Csak mennek a saját fejük után. Vakon, önmaguk megkérdőjelezése nélkül.

 

És ez több mint szarvashiba.

 

Mert ha nem értjük például, hogy miként szerveződik össze a félelem, vagy hogyan lesz egy gondolatból döntés, a döntésből cselekvés, abból pedig újabb félelem, és erre a tudatlanságra módszereket építünk, az nem segítség.

 

Inkább felelőtlen vakvezetés.

 

És mégis, van ebben az egész fejetlenségben valami furcsán felszabadító.

 

Mert ha mindezt látod, ha képes vagy túllépni a tekintély gőgén, már nem az lesz a kérdés, merre kellene menni, vagy hogy kinek kellene hinni.

 

Hanem az, hogy vajon mi marad, ha senki sem mondja meg, mit hogyan kellene értelmezned.