Ahogy az előző posztomban írtam, készülök az UCI Gran Fondo World Series Hungary 2032-es versenyére, amire van még nagyjából hat évem, de bizonyos életkor fölött az embernek már nem szabad a teljesítményt az utolsó pillanatokra hagynia.

Tegnap hetven kilométer és 880 méter szintemelkedés várt rám, ami jóval több meglepetést tartogatott, mint amennyit egy edzéstervbe beleképzelünk.

Ugyanis a 880 méter szintemelkedés nagyjából azt jelenti, hogy nemcsak kilométereket tekersz, hanem közben még vagy ezer métert kapaszkodsz felfelé is. A lábad pedig egy idő után már nem segítőtársként, hanem személyes árulóként viselkedik.

Egy ilyen kiélezett helyzetben – amikor óhatatlanul is megkérdőjelezed magadban, hogy a kerékpározás valóban az egészséges életmód része-e, vagy csak egy ügyes marketingfogás, amit bekajáltál -, érdekes dolgok történnek benned.

Különös, szinte intim kapcsolatba kerülsz a veled együtt szenvedő kerékpárral, a rád váró emelkedőkkel és az állandó nyomást gyakorló szembeszéllel. Az utóbbi valamilyen rejtélyes okból kifolyólag mindig akkor erősödik fel, amikor még nem érted el az épp aktuális emelkedőd tetejét, de már elég közel vagy ahhoz, hogy egy pillanatra elhidd: mindjárt vége.

Aztán felérsz, az út lejtőbe fordul, és ez a kapcsolat egyetlen pillanat alatt megváltozik. Az elméd kinyílik, a táj megelevenedik, és miközben száguldasz lefelé, azt érzed, hogy akár a világ végéig is el tudnál tekerni. Egészen addig, amíg megint lassulni nem kezdesz, hisz máris ott a következő emelkedő, az agyad pedig újra beszűkül, és te ismét a végrendeletedet tervezgeted.

A világ pedig? A világ pedig lelassul.

Körülötted és benned.

Persze nem valamiféle meditációs pózként, és nem is azért, mert elhatároztad, hogy mostantól jelen leszel. Hanem mert minden egyes méterért meg kell dolgoznod, és ez kérés nélkül lök be a „jelen vagyok” ajtaján.

Vágyni a jelenlétre még csak gondolat. Jelen lenni: kapcsolat.

Fura egy dolog: kapcsolódni.

Hajlamosak vagyunk úgy gondolni rá, hogy már attól létrejön, ha két ember találkozik, beszélget, együtt él, vagy hosszabb ideig ugyanabban a szobában tartózkodik.

Pedig az, hogy együtt vagyunk, még nem feltétlenül jelenti azt, hogy kapcsolatba is kerülünk. A legtöbb esetben inkább csak két, gondosan felépített elképzelés próbál beszélgetni. Többnyire mérsékelt sikerrel.

A kapcsolat valódi természete abban látszik, hogy mi történik velünk a másik jelenlétében.

Mert:

– Van olyan beszélgetés, amelyben szabadon gondolkodhatunk, és van, amelyben már az első mondatok után védekezni kezdünk.

– Van olyan kérdés, amely valóban kíváncsi a válaszunkra, és van, amely csak addig vezet minket, amíg végre kimondjuk azt, amit a másik eleve hallani akart.

– És van olyan figyelem, amelyben megmutathatjuk magunkat, míg máskor csak azt keresik bennünk, amit már előre eldöntöttek rólunk.

A különbséget nem feltétlenül a szavakban kell keresnünk. Hisz ugyanaz a mondat egészen mást hoz létre, ha érdeklődésből születik, és mást, ha ellenőrzés, félelem vagy ítélet áll mögötte.

Nemcsak az számít tehát, mit mondunk, hanem az is, honnan szólalunk meg.

Ez dönti el ugyanis, hogy azzal kerülünk-e kapcsolatba, ami valóban van, vagy csak azzal, amit gondolunk róla.