Néhány nappal ezelőtt elestem a biciklivel.

Tudom, hogy ez így elsőre nem nagy hír, hisz biciklivel elesni lehet gyerekkorban, kavicson, vagy egy túl sok önbizalommal bevett kanyarban.

Ez most nem ilyen volt. Persze nem repültem három métert, és nem pergett le előttem az életem, a földetérés mégis elég szerencsétlenül sikerült.

A test ilyenkor gyorsan leltározni kezd: térd? Fáj. Könyök? Fáj. Csípő? Majd kiderül.

Méltóság? Az úttesten maradt.

A jó hír az egészben viszont az, hogy ezzel nagyjából mindent sikerült megélni, ami egy rendes biciklis beavatáshoz szükséges. Kb. két éve elütött egy autó — erről részletesebben a Nincs alku könyvben olvashatsz. Aztán másfél hete defektet kaptam, ami szintén egy külön műfaj. És most itt volt ez az esés, ami sokkal prózaibb volt, mint amit elsőre az ember elképzel. És persze nevetségesebb.

Hogy mi történt?

Egyszerűen kihagyott az agyam. Vagyis nem azzal foglalkoztam, amivel kellett volna, és elfeledkezve a bepattintós pedál szabályairól, eldőltem, mint egy krumpliszsák.

Pedig a szituáció egyszerű: megálláskor lassítasz, kipattintod a lábad, finoman fékezel, kicsit oldalra dőlsz, és… tádáám! Lerakod a lábad. Ennyi. Ez nem atomfizika, és nem is hegedűverseny. Csak egy olyan alapvető mozdulatsor, amit a testnek és az agynak közösen kell elvégeznie, mint két régóta együtt dolgozó hivatalnoknak. Ebben a helyzetben azonban az egyikük elment kávézni úgy, hogy erről a másik nem tudott.

Az eredmény?

Jött a fizika. A fizika pedig, mint tudjuk, nem tárgyal. Ha a lábad rögzítve van, amikor a bicikli megáll, el fogsz dőlni. Kész.
Ha egy ideje követed az oldalam, sejtheted, hogy mindezt nem azért meséltem el, hogy közösen megsirassuk a térdemet. Hanem azért, mert ebben a kis balesetben tökéletesen felismerhető az a valami, amit tudatlanságból úgy járunk körbe, mint macska a forró kását, és még dorombolunk is hozzá.

Hogy mi a trauma valódi forrása.

Nyilván esetemben ez egészen prózai formában jelent meg. Az elmém késve ért vissza a kávézásból, a lábam rögzítve maradt, a bicikli megállt, én pedig eldőltem. Így lesz a figyelem hiányából téves válasz, a téves válaszból pedig sérülés.

A lelki sérüléseknél is pontosan ugyanez történik. Csak ott nem pedál van és aszfalt, hanem kapcsolatok, döntések, vágyak, félelmek és régi történetek. De a lényeg ugyanaz: elménk önmagával foglalkozik, miközben a valóság már döntésért toporog. Így aztán nem arra válaszolunk, ami van, hanem arra a belső mesére, amit valóságként értelmezünk.

A figyelem hiánya nem pillanatnyi figyelmetlenséget jelent. Hanem vakságot. Nem azt, amikor nem veszed észre, hová tetted a kulcsod. Hanem azt, amikor ott van előtted a valóság, és mégis valami más fontosabb számodra.

– A barát látja, ahogy a másikat megalázzák a társaságban. Ő is felnevet, hogy ne legyen kínos: „Ilyen a humorunk.”

– A társ tudja, hogy a kapcsolatban már nem maradt szeretet, csak a kanapé, amit macerás lenne szétosztani: „Nehéz időszakunk van.”

– A szülő hallja a hangokat a falon át, és tudja, mi folyik a másik szobában. Főz egy kávét: „Nem kell ebből ügyet csinálni.”

A trauma nem ott kezdődik, ahol már vérzik valami. Hanem ott, ahol valaki inkább vak marad, csak ne kelljen meglátnia, amit közben pontosan tud.

Sebeket mindannyian hordozunk. Én is, te is, a szüleid is, és mindenki más is.

Hol szereztük őket?

Gyerekkorban, iskolában, kapcsolatokban, munkahelyeken. Leginkább ott, ahol valaki inkább nem látott, nem szólt, nem mozdult, mert nem érte meg neki.

Ki lehet ebből jönni? Egészben?

Nem tudom.

Csak azt, hogy tisztességesebb lenne, ha hangzatos módszertanok helyett inkább látni kezdenénk.

Józanul és helyesen.