Másfél hete Alcsútdobozon defektet kaptam, ami egy biciklis életében külön műfaj. Legalábbis az első, amin éppúgy át kell esni, mint amikor tiniként megtörténik az első szál cigaretta, vagy az első rendes berúgás.

Szóval: defekt.

Az ember áll az út szélén, bámulva a kilapult gumit, aztán óvatosan körbenéz, hátha valaki másé.

De nem.

A tied.

És ilyenkor valahogy azt érzed, hogy a világmindenség most személyesen veled kíván foglalkozni. És mindannak, ami történik, valamilyen oka van. Üzenete. Szimbolikus jelentése. Valami mélyebb, misztikus tanulsága.

Pedig csak ráhajtottam valamire, amit jobb lett volna kikerülnöm.

És mégis, ahogy ültem a járda szélén, ölemben a kerékkel, az elmém pillanatok alatt összerakott egy rakás történetet. Hogy ez most azért történt, mert… és hogy szólt az élet, hogy…

De nem szólt semmit.

Csak egy defekt volt. Lapos gumival, meg egy emberrel, aki ezt szemlátomást személyes ügynek vette.

A történet ezen a ponton meglehetősen prózai irányt vett.

Gyors telefon a feleségemnek, aki megérkezve szemlátomást kevésbé rendült meg a történtektől, mint én, aztán irány a szerviz. És miközben a mester elmagyarázta, hogyan kell belsőt cserélni – mert ugye ezt is meg kell tanulni –, valami leesett.

Hogy milyen gyorsan képes a gondolat rátelepedni arra, ami van. Következtetést gyárt, jelentéseket keres, történeteket épít, analógiákat talál ki, és mire észbe kapunk, már rég nem azt látjuk, ami történt, hanem azt, amit kitaláltunk róla.

Persze ez nem valami mentális hiba. Inkább megszokás. Olyan, amit már annyira természetesnek tartunk, hogy eszünkbe sem jut megkérdőjelezni.

Történik valami, mi pedig azonnal megfejtjük, vagy ami még rosszabb: megfejtetjük. Így adunk aztán mindennek okot, előzményt, szimbólumot és üzenetet.

Hogy milyet? Attól függ, hogy miket olvastunk már össze, vagy kihez visszük.

Például a terapeuta előveszi a gyerekkort, a traumát, a kötődést, a transzgenerációs örökséget, és mire kettőt pislogunk, már a kezünkbe is nyomja a múltunkból összerakott magyarázatot, vagy egy rakoncátlan belső gyermeket.

A spirituális tanító megnyugtat. Hogy a világegyetem akart valamit közölni velünk, és mindent kizárólag a fejlődésünk érdekében tesz. A defekt lecke, a lassulás ajándék, és ha nem értjük meg elsőre az üzenetet, majd jön még egy.
Az ezoterikus jeleket olvas. Szinkronicitás, előző életek, energiaelakadások – a végén pedig kiderül, hogy a defekt már régen elrendeltetett, csak eddig nem tudtunk róla.

És a magyarázatok működnek. Nem azért, mert igazak, hanem mert elterelik a figyelmet.

Csakhogy ettől még nem változik meg semmi.

A gumi defektes marad, a becsvágy, a féltékenység, az irigység pedig akkor is tönkreteszik a kapcsolatainkat, ha közben már egy csomó megfejtést raktunk köréjük.

Mégsem hagyjuk abba – mintha a történetgyártás muszáj lenne.

És valahol muszáj is.

Mert magyarázatok nélkül mi maradna abból, akinek gondoljuk magunkat?

Aki pedig óradíjért csinálja, és nem ad legalább egyet, annak előbb-utóbb nem lesz miből megélnie.

A játék tehát közös.

Az egyikünk kéri, a másikunk pedig adja.