Tegnap olyan volt a tekerés, mintha egy forró, ragacsos vattacukorban hemperegnék. A levegő mozdulatlan volt, a kulacsban pillanatok alatt felmelegedett a víz, és ahogy teltek a percek, egyre nehezebb volt eldönteni, hogy az ember még edz, vagy már csak a saját levében fődögél.

Aztán megálltam egy kék kútnál, és újraértékeltem magamban, hogy mit jelent: víz, ami ráadásul még hideg is volt. Sisak le, zuhany a fejre, és a világ hirtelen meglepően egyszerűvé vált.

Tanulság: negyven fokban az érzelmi intelligencia első jele, hogy az ember felismeri a működő kutat.

Napok óta egy hatalmas hőkupola gyötri a Kárpát-medencét, ami tudományosan nyilván pontosabb annál, hogy valaki odafent egy hajszárítóval szórakozik velünk, de élményszinten nagyjából ugyanaz. A levegő egyre forróbb, a föld egyre szárazabb, az emberek pedig egyre ingerlékenyebbek – beleértve jómagamat is.

A nap nem csak egyszerűen süt.

Dolgozik.

Kitartóan, következetesen, minden látható megbánás nélkül – akár túlórában is. És mindehhez elég volt egy tartós anticiklon, és némi délről érkező afrikai forróság.

Ja, és még valami, amiről érdekes módon mindig hajlamosak vagyunk megfeledkezni. Arra a jól ismert emberi meggyőződésre gondolok, amellyel az élethez állunk: hogy majd csak lesz valahogy.

Hát lett.

Harmincnyolc fok. Aztán harminckilenc, helyenként pedig már negyven.

Ilyenkor az ember elgondolkodik azon – de legalábbis el kellene –, hogy mi vár ránk. Pontosabban: mi vár azokra a gyerekekre, akiket most még futni, kiabálni és játszani látunk. Boldog arcok, nyitott tekintetek, természetes kíváncsiság. Még nem tudják, milyen világot hagyunk rájuk.

Mi viszont tudhatnánk – bár az eddigi teljesítményünket elnézve, lehet, hogy ez túlzott elvárás.

A jövő nem valami távoli esemény, amely egyszer csak megérkezik, mint egy várva várt Amazon-csomag. A jövő abból épül fel, ahogyan most élünk, gondolkodunk és egymással bánunk. Vagyis már itt van, méghozzá égetően közel, és ez nemcsak egy szójáték.

A kérdés tehát nem az, hogy tudjuk-e, mi történik. Tudjuk. A kérdés az, miért nevezzük változásnak azt, ami valójában csak egy egyszerű életátrendezés. Tudod, mint amikor a szekrényt áttoljuk a másik falhoz, a foteleket meg oda, ahol korábban a szekrény állt, azt érezve: micsoda változás! Pedig csak a bútorok kerültek máshová.

Ugyanezt tesszük önmagunkkal is. Megtanulunk másként beszélni ugyanarról a félelemről, új jelentést adunk ugyanannak a sértettségnek, vagy egy új módszerrel próbáljuk kezelhetőbbé tenni azt, amit sosem értettünk.

A tartalom változik, a forma marad.

A változatlanság egyik legügyesebb trükkje, hogy átrendezés után új életnek nevezi magát.

A valódi változás azonban más: befejezése annak, ami van, nem pedig elmozdulás afelé, amire vágysz. Ugyanis amire vágysz, ugyanabból a gondolkodásból születik, amely létrehozta azt, amit meg akarsz változtatni.
Ezért lehet, hogy a kettő látszólag ellentétes, valójában azonban egymásból következik.

Nehéz megérteni? Nem hiszem. Legfeljebb szokatlan. Na meg kényelmetlen, mert megszoktuk:

– hogy alkukkal könnyebb, pedig nincs alku.
– hogy a tekintélyt nem illik megkérdőjelezni, pedig csak a jó kérdés visz előre.
– és hogy a haszonelvet szeretetnek illik nevezni, még akkor is, ha közben pontosan tudjuk: nem az.

Sokan hiszik azt, hogy a jövőbelátáshoz különleges képességekre van szükség. Pedig nem. Elég csak annyit tenni, hogy nem nézünk félre.

Ezért – ha szeretnénk – mi is lehetünk látók, méghozzá jövőbe látók.

Mert ahogyan ma gondolkodunk, úgy fogunk holnap cselekedni. És ez nem jóslat. Inkább egy egyszerű, nyomon követhető folytonosság, ami éppoly természetes, mint hogy a nap reggel felkel, este pedig lemegy. Anélkül hogy előtte kikérné a véleményünket.

A jövő tehát már most kirajzolódik, hacsak nem történik valami alapvető fordulat.

Nem az, hogy megpróbálunk jobb, nyugodtabb vagy erkölcsösebb emberré válni. Ez badarság. Hanem az, hogy véget vetünk annak a gondolkodásnak, amely újra és újra ugyanazt a világot hozza létre körülöttünk.

Hogy ehhez mi kell?

Találkozni vele.

Mindenféle kerülőutak nélkül.